Reinkarnáció

A nagy doktrínák között komoly különbségek vannak, még ha a ciklus alapgondolata közös is. A hindu reinkarnáció (szanszkrit *saṃsāra*, az átköltöző entitás az *ātman*) az Upanisadokban és a *Bhagavad Gita* 2. és 15. fejezetében van lefektetve — a lélek (*ātman*) örök, és testek között vándorol. A buddhista újjászületés (*punarbhava*) kifejezetten tagadja az állandó ént (*anātman*): ami átmegy egyik létből a másikba, az nem lélek, hanem feltételezett keletkezések folyama, a megszabadulás pedig a *nirvāṇa*, ami lényegesen különbözik a hindu *mokṣa* fogalmától. A dzsain tan (a *Tattvārthasūtra*-ban, kb. 3. század) a *jīva*-t olyan szubsztanciaként kezeli, amely karmikus anyagot gyűjt fel és ad le. A szikh tanítás (Guru Granth Sahib) elfogadja a ciklust, de a megszabadulást az odaadáson keresztül hangsúlyozza. A püthagoreus–platóni *metempsychosis*-tan (Platón *Phaidón*-jában és a *Politeia* 10. könyvében) a halhatatlan lelket emberek és állatok testei között vándorlónak tekinti. Az empirikus igényt — hogy korábbi életek konkrét emlékei visszahívhatók — Ian Stevenson vizsgálta a legrendszeresebben a Virginiai Egyetemen (több mint 2500 esettanulmány, 1960-as–2000-es évek); Jim Tucker *Return to Life* (2013) c. könyve folytatja ezt a munkát. Az eredmények módszertanilag vitatottak.

Maga a szó latin — *reincarnatio*, a *re-* (újra) és az *incarnare* (testté tenni) összetétele —, de a fogalom jóval régebbi a terminológiánál. A legkorábbi dokumentált forrás a hindu irodalom: a Brihadaranyaka Upanisad, amelyet nagyjából a Kr. e. 8–7. században szerkesztettek, leírja, hogyan vándorol a lélek testből testbe a felhalmozott karma szerint. A buddhizmus, amely Kr. e. 5. században jelent meg Északkelet-Indiában, átvette az elképzelést, de eltávolította belőle az állandó ént — a buddhista gondolkodásban nem lélek, hanem tudatfolyam az, ami továbblép, és a cél a Nirvana, nem a hindu Moksha. Az ókori Görögországban a fogalom látszólag önállóan jelent meg: Püthagorasz a Kr. e. 6. században, Platón pedig a *Phaidón*-ban érvelt a metempsychosis mellett. Innen szűrődött be a neoplatonizmusba, a gnoszticizmusba, majd a nyugati ezoterikus hagyományokba.

Ha tényleg meg akarod érteni, hogyan gondolkodik erről a különböző hagyományok mindegyike — nem csak az általános képet —, Brian Weiss *Many Lives, Many Masters* c. könyve jó kiindulópont, bár inkább klinikai esetleírás, mint doktrína. A hindu keretrendszerhez a Bhagavad Gita 2. és 15. fejezete a legtömörebb forrás a lélek folytonosságáról. Thich Nhat Hanh buddhista tanító *The Heart of the Buddha's Teaching* c. munkájában misztikus köd nélkül foglalkozik az újjászületéssel. Ha a múltélet-regresszió érdekel, az Association for Past Life Research and Therapies (APRT) hitelesített gyakorlók névsorát tartja fenn. Ian Stevenson akadémiai kutatásait is érdemes megnézni — a *Twenty Cases Suggestive of Reincarnation* a téma legtöbbet hivatkozott empirikus munkája.