Megvilágosodás

A buddhista hagyományban a *bodhi* a *lét három jellemzőjének* (mulandóság, szenvedés, én-nélküliség) felismerése, és az ebből következő ragaszkodás megszűnése. A Theravāda végcélja az *arahant* végső felszabadulása; a Mahāyāna a bodhiszattva hosszabb útját járja, amelynek célja minden lény javára való ébredés. A hindu Advaita Vedantában a *mokṣa* az *ātman–brahman* azonosság közvetlen felismerése — ezt Shankara rendszerezte a 8. század körül, többek között a *Brahma Sūtra Bhāṣya* című művében. A zen *satori* és *kenshō* az eredeti természet hirtelen felismerését jelöli: a Rinzai iskolában ezt *kōan*-gyakorlat váltja ki, a Sōtōban a csendes ülőmeditáció (*shikantaza*). A szúfi hagyományban a *fanāʾ* (az én megsemmisülése) és a *baqāʾ* (megmaradás Istenben) egy kétlépéses misztikus felismerést ír le. Az út iskolánként különbözik, de jellemzően tartós meditációt, etikus életet (*śīla*), szövegismeretet és képzett tanár közvetlen irányítását foglalja magában. Egyik hagyomány sem tekinti a megvilágosodást önálló tanulással elérhető célnak.

Az angol *enlightenment* szó a latin *illuminatio*-ra és az óangol *inlīhtan* igére vezethető vissza — mindkettő azt jelenti, hogy fényt viszünk valamibe, ami addig sötét volt. Spirituális fogalomként két, egymástól nagyrészt független áramlatban nyerte el mai alakját. A buddhista gondolkodásban a páli *bodhi* — szó szerint „ébredés” — az az állapot, amelyet Sziddhártha Gautama az 5. század körül ért el a Bodhi-fa alatt, ahogyan azt a Páli Kánon rögzíti. A nyugati szóhasználatban az „enlightenment” mint filozófiai kategória a 17–18. századi európai felvilágosodásban szilárdult meg, de ott racionális, nem misztikus értelemben használták. A két jelentés a 19. századi buddhista és hindu szövegfordítások nyomán rétegződött egymásra: Max Müller és kortársai az indiai filozófiát a nyugati olvasókhoz közvetítve az *enlightenment* szót tették meg a *bodhi*, a *moksha* és a *satori* alapértelmezett fordításának — holott ez három különböző fogalom, három különböző hagyományból.

Érdemes elsődleges forrásokból indulni, nem összefoglalókból. Thich Nhat Hanh *The Heart of the Buddha's Teaching* című könyve érthetően mutatja be a buddhista keretet anélkül, hogy leegyszerűsítené. A hindu oldalhoz a Bhagavad Gita bármelyik kommentált fordítása megfelel — Eknath Easwaran változata különösen olvasható. Ha inkább a filozofikusabb megközelítés vonz, William James *The Varieties of Religious Experience* (1902) a misztikus állapotokat vizsgálati tárgyként kezeli, nem hittételként. Adyashanti egyszerű angolsággal tanít, és ingyenes előadásokat tölt fel online — egy óra belőle megér annyit, mielőtt hosszabb elköteleződésbe vágnál.