Kriptid

A kriptozoológia — az egyelőre tudományosan nem igazolt állatok kutatása — a zoológia és a folklór határán mozog. A terület kedvenc érvei azok az esetek, ahol a „mesebeli lény” végül valódi fajnak bizonyult: a hegyi gorilla (igazolva: 1902), az óriástintahal (példányokat már a 19. században gyűjtöttek, élőben először 2004-ben fotózták le), az okapi (igazolva: 1901) és a bojtosúszójú hal, a coelacanth (újra felfedezve: 1938). A mainstream zoológusok ezeket inkább kivételnek tekintik, mint szabálynak: a legtöbb kriptid-bejelentés mögött nincs fizikai bizonyíték — sem szőr, sem ürülék, sem csontmaradvány. A legtartósabb kriptidek közé tartozik a Bigfoot/Sasquatch (nagy, kétlábú főemlős, Észak-Amerika-szerte jelentik), a Yeti (himalájai megfelelője), a Loch Ness-i szörny (skóciai tavi lény), a Mokele-mbembe (állítólagos szauruszszerű lény a Kongó-medencéből) és a Chupacabra (először Puerto Ricóból jelentették, 1995-ben). Sok őslakos kultúrában ezek a lények — például a Sasquatch, amelyet a Salishan népeknél *Ts'emekwes*-nek, a Yurok törzsnél *Oh-Mah*-nak hívnak — nem „azonosítatlan állatok”, hanem saját ontológiai rendszerük részei.

Ismeretlen lényekről szóló feljegyzések végigkísérik az emberiség történetét — idősebb Plinius *Naturalis Historia* (77 CE) című munkája is tucatnyi ilyen teremtményt katalogizál. A modern kriptozoológiát Bernard Heuvelmans belga-francia zoológus alapozta meg *Sur la piste des bêtes ignorées* (1955; angolul: *On the Track of Unknown Animals*, 1958) című könyvével. Heuvelmans 1982-ben társalapítója volt az International Society of Cryptozoology-nak, amely 1998-ig működött. A Patterson–Gimlin-film (1967. október 20., Bluff Creek, Kalifornia) a legtöbbet elemzett és legtöbbet vitatott Bigfoot-bizonyíték; Bob Heironimus 2004-es vallomása — miszerint ő volt a jelmezes alak — és Philip Morris jelmezkészítő megerősítése a legsúlyosabb érv a hamisítás mellett, bár a vita azóta sem zárult le. A Loren Coleman által 2003-ban Portlandben (Maine) alapított International Cryptozoology Museum a téma legnagyobb nyilvános archívuma.

Érdemes esetről esetre mérlegelni, nem egységesen kezelni a kriptid-bejelentéseket — az óriástintahal is kriptid volt, mielőtt példányokat gyűjtöttek belőle, míg más esetekben a bizonyítékok rendkívül gyengék. Daniel Loxton és Donald Prothero *Abominable Science!* (2013) című könyve a főbb esetek szkeptikus elemzését adja, Loren Coleman és Jerome Clark *Cryptozoology A to Z* (1999) pedig a hívők katalógusa — a kettő együtt olvasva jól láthatóvá válik a módszertani szakadék. Ha olyan helyen jársz, ahol aktív megfigyelések zajlanak, dokumentálj minden szokatlan észlelést: időpont, helyszín, időjárás, távolság, és hogy mit néztél épp előtte — ezek azok az adatok, amelyekre a komolyabb kutatók valóban kíváncsiak.