Orb

A legtöbb fotón látható orb optikai magyarázata meglehetősen jól ismert. Ha egy részecske — por, pollen, vízpára — a lencséhez közel, nagyjából 30–50 cm-es hiperfokulális elmosódási zónán belül van, és a beépített vaku megvilágítja, a fény visszaszóródik a lencsébe, és egy életlen, kerek korongként jelenik meg a képen, amelynek alakja az objektív rekesznyílásához igazodik. Ez a jelenség 35 mm-es filmes gépeken szinte soha nem fordult elő, mert ott a vaku messzebb volt a lencsetengelytől — körülbelül 1998 után vált mindennapossá, amikor a kompakt digitális fényképezőgépek vakuja már csak néhány centiméterre került a lencsétől. A Fujifilm 1999-es technikai összefoglalója adta meg az iparági magyarázatot; Sloan-Kerr és Dietz kontrollált kísérletei (2007, *Paranormal Review*) szándékosan bevezetett porral reprodukálták a bejelentett orb-képek több mint 95%-át. Az esetek egy kisebb részénél — szabad szemmel látható fénygömbök, pormentes helyiségekben megjelenő orbek, vakumentes videófelvételek — nincs egységes magyarázat. Ezek egy része valószínűleg rovar, visszaverő közlekedési tábla vagy szenzorhibás pixel; néhány eset egyelőre megmagyarázatlan marad, de ez önmagában még nem bizonyítja a szellemek jelenlétét.

A szellemfotózás William H. Mumlerrel kezdődött Bostonban (1861), aki kettős expozícióval készített portrékat, amelyeken élő személyek mellett „szellemek” is látszottak — ez a Spiritualizmus körében hamar népszerűvé vált. Mumler ellen 1869-ben csalás miatt vádat emeltek (felmentették, de a technikáit a tárgyaláson bemutatták). Frederick Hudson Londonban (1872), Édouard Buguet Párizsban (1875, elítélve) folytatta ezt a hagyományt. A Society for Psychical Research vizsgálatai — William Crookes 1882-től — nagyrészt kettős expozícióként azonosították ezeket a képeket. A mai értelemben vett „orb” kategória kifejezetten a digitális fényképezőgépek korszakának terméke, nagyjából 1998–2000-re datálható, a kompakt digitális gépek elterjedésével. Az International Ghost Hunters Society az 1990-es években még az orb-fotózást a szellemek bizonyítékaként népszerűsítette, majd a 2000-es évek közepén nyilvánosan visszavonta ezt az álláspontját. Sharon Hill *Scientifical Americans* (2017) és Benjamin Radford *Investigating Ghosts* (2017) című könyve a szkeptikus megközelítés alapirodalma; Dale Kaczmarek *A Field Guide to Spirit Photography* (2002) a leggyakrabban idézett hívő oldali forrás.

Először próbáld ki otthon: sötétítsd el a szobát, rázz fel egy portörlőt vagy szórj talcot a levegőbe, és fényképezz beépített vakuval — a legtöbb képen ugyanolyan kerek korongok fognak megjelenni. Ha egy állítólag paranormális helyszínt szeretnél vizsgálni, használj egyszerre két kamerát különböző szögekből: egy valódi, levegőben lebegő tárgy mindkét gépen látszik, egy lencsékhez közeli részecske csak az egyiken. Ahol lehet, f/8-as vagy kisebb rekesznyílással és vaku nélkül fényképezz; ha muszáj vakut használni, egy vakupapucs segítségével tedd legalább 20 cm-rel a lencsetengelytől távolabb. Minden felvételt dokumentálj időbélyeggel, helyszínnel és időjárási adatokkal. A vizsgálati módszertanhoz Benjamin Radford *Scientific Paranormal Investigation* (2010) könyve adja a legjobb keretet; az IIG (Independent Investigations Group) és a CSI (Committee for Skeptical Inquiry) az esetvizsgálati protokolljaikat online is közzéteszi.