Mitikus lények

A mitikus lények a forrástradícióikban több egymástól jól elkülöníthető szerepet töltenek be — ezeket a modern kategória hajlamos összemosni. Egy részük teriomorf istenségként vagy isteni hírnökként jelenik meg (az egyiptomi Bennu-madár, amelyet a görögök később főnixszé alakítottak át Hérodotosz *Histories* 2.73-ban, kb. i. e. 440). Mások taxonómiai helyőrzők: olyan állatokra vonatkoznak, amelyekről hallomásból tudtak, de közvetlen megfigyelés nem állt rendelkezésre — a középkori európai egyszarvú például a rinocéroszról és az oryx-antilopról szóló, torzult úti beszámolóknak felel meg. Megint mások magyarázó funkciót látnak el: a kínai hagyomány sárkányai (*long*, 龍) az esőhöz és a folyókhoz kötődnek, és valódi császári esőkérő rituálékban szerepeltek (a Han-dinasztia *fenglongshen*-áldozatai, amelyeket a *Han-könyv* rögzített, kb. i. sz. 111). Bizonyos formák — szárnyas kígyók, viharmadaras égi lények, a világot körülölelő kígyók — kultúrákon átívelő visszatérésének két fő tudományos magyarázata van. A diffuzionista megközelítés (például a sárkány-ikonográfia terjedése a Selyemút mentén) és a jungi/strukturalista megközelítés (veleszületett archetipikus formák, amelyek egymástól függetlenül bukkannak fel). Mindkettő részben védhető; ahol közvetlen kulturális érintkezés dokumentált, ott a diffúzió a takarékosabb magyarázat.

A legkorábbi teriantróp ábrázolások — oroszlánfejű emberi alakok és madárfejű sámánok — a hohlenstein-stadeli Löwenmensch (~i. e. 40 000) és a lascaux-i Akna madárfejű embere (~i. e. 17 000). A 3. évezredből származó mezopotámiai hengerpecséteken griffek, bikafejű emberek és az oroszlánfejű Anzû látható. A görög mitológia rendszerezte az állatgyűjteményt: Hésziodosz *Theogonia*-ja (~i. e. 700) nevesíti a Khimairát, a Hydrát, Kerberoszt és a Szfinxet; Plinius idősebb *Naturalis Historia*-ja (~i. sz. 77) az egyszarvút és a mantikorát zoológiai szócikként tárgyalja, az elefántok társaságában. A latin *Physiologus* (~i. sz. 2–4. század, számos fordításban fennmaradt) és leszármazottai — az *Aberdeen Bestiary* (~1200), Richard de Fournival *Bestiaire d'Amour*-ja (~1245) — minden lényt keresztény erkölcsi tanítással párosítottak. A kelet-ázsiai források ugyanilyen konkrétak: a kínai *Hegyek és tengerek könyve* (*Shanhaijing*, i. e. 4. század – i. sz. 1. század között szerkesztve) több száz mitikus állatot katalogizál. A modern tudományos feldolgozás Joseph Campbell *The Hero with a Thousand Faces* (1949) című munkájától David Adams Leeming *The Oxford Companion to World Mythology* (2005) és Brenda Rosen enciklopédikus *Mythical Creatures Bible* (2009) kötetéig terjed.

Ha a kultúrákon átívelő összképet keresed, Joseph Campbell *The Power of Myth* (1988, Bill Moyersszel) a legjobb kiindulópont; a tudományosabb változathoz Mircea Eliade *The Sacred and the Profane* (1957) és Carl Jung *The Archetypes and the Collective Unconscious* (1959, *Collected Works* 9. kötet, 1. rész) az archetipikus olvasat alapszövegei. Érdemes egy személyes tereptérképet összerakni: válassz három lényt három egymástól független hagyományból — mondjuk a kínai sárkányt, a görög főnixet és az észak-amerikai mennydörgőmadarat —, olvasd el az elsődleges forrásleírásokat, és jegyezd fel, mit csinál az adott lény a saját tradíciójában, nem azt, amit egy kortárs New Age-forrás szerint jelent. A kettő között komoly különbség van, és megéri nyomon követni.