Druida

Caesar, Strabón és Plinius egyaránt különálló kasztként írja le a druidákat: közvetítők voltak az emberek és az istenek között, ők vezették az áldozatokat, döntöttek vitás ügyekben, és nyomon követték az égi ciklusokat. A tölgyfa és a fagyöngy visszatérő motívum ezekben a leírásokban, bár a kutatók sokat vitatkoznak arról, mennyit torzított a kép a római szemszög miatt. A druidák hittek a lélek halál utáni továbbélésében és az újjászületésben — Caesar ezt elég érdekesnek találta ahhoz, hogy a püthagoreus tanokhoz hasonlítsa. Szentnek tartott ligetekben gyűltek össze, ezeket *nemeton*-nak hívták. Mivel semmit sem írtak le — vagy legalábbis semmi sem maradt fenn —, az eredeti druidikus teológia rekonstrukciója nagyrészt találgatás. Amit ma Druidry-nek neveznek, az klasszikus szövegekre, középkori ír irodalomra (az Ulster-ciklus, a *Mabinogion*) és jelentős mennyiségű 18. századi kitalációra épül.

A „druid” szó a proto-kelta *druwits* alakra vezethető vissza, amely valószínűleg a *dru-* (tölgy, vagy esetleg „szilárd/erős”) és a *wid-* (tudni) elemekből áll össze — nagyjából „tölgyismerő” vagy „mélyen tudó” a jelentése. Caesar körülbelül Kr. e. 50-ben írt a galliai druidákról; a római elnyomás Claudius alatt célzottan sújtotta a druidák erősségeit, köztük a Kr. u. 60-ban végrehajtott anglesy-i mészárlást. A római hódítás után a hagyomány eltűnt a történelmi forrásokból. A modern újjáéledés John Aubrey és William Stukeley nevéhez fűződik a 17–18. században, akik spekulatív módon kapcsolták össze a druidákat Stonehenge-dzsel. A legbefolyásosabb — és legtöbb problémát okozó — alak Iolo Morganwg (Edward Williams) volt, egy walesi kőfaragó, aki az 1790-es években nagyrészt kitalálta azokat a szövegeket, amelyeket ősi walesi druidikus forrásokként tüntetett fel. Az általa kigondolt szertartások a walesi Eisteddfod alapjává váltak. Ross Nichols 1964-ben alapította az Order of Bards, Ovates and Druids (OBOD) szervezetet, amely ma a világ legnagyobb druidikus szervezete.

Ha komolyan érdekel a téma, Ronald Hutton *Blood and Mistletoe: The History of the Druids in Britain* (2009) című könyve a legjobb egykötetes tudományos összefoglalás — szigorú, olvasható, és őszinte ott, ahol a bizonyítékok elfogynak. A középkori ír anyaghoz, amelyből a modern Druidry merít, a Táin Bó Cúailnge Penguin Classics kiadása (Ciaran Carson fordításában) jó kiindulópont. Ha a kortárs Druidry-t inkább élő gyakorlatként szeretnéd megismerni, az OBOD levelezési kurzust kínál, Philip Carr-Gomm *What Do Druids Believe?* (2006) könyve pedig tisztességes áttekintést ad a modern hagyományról anélkül, hogy túlzottan régi gyökereket tulajdonítana neki.