Invokáció

Az invokációt hagyományosan megkülönböztetik az *evokációtól*: az invokáció befelé hív, a gyakorlóba vagy a rituális térbe; az evokáció egy lényt külsőleg idéz meg. Egy gyakorló meghívhatja egy istenség tulajdonságait, hogy rituálé közben megtestesítse azokat, a négy elemet hívhatja a kör negyedeinek őrzésére, vagy ősök jelenlétét kérheti egy szertartás vezetéséhez. A mechanika jellemzően kimondott szót (ima, himnusz, éneklés, formulaszerű megszólítás), gesztust (felemelt karok, meghatározott *mudrák*, rituális testtartások), vizualizációt és érzelmi nyitottságot ötvöz. A kimondott rész a legtöbb hagyományban hasonló mintát követ: megnevezik a lényt, elismerik tulajdonságait vagy titulusait, majd megfogalmazzák a jelenlét vagy segítség iránti kérést. Azokban a hagyományokban, amelyek ezt explicit módon tárgyalják, az invokáció azon az elven alapul, hogy a megidézett lényeket meghívják, nem kényszerítik — ez különbözteti meg a nyugati ceremoniális mágia kényszerítő *goétiájától*. Egy egyszerű, őszinte invokációt általában hatékonyabbnak tartanak egy kidolgozott, de gépiesen elmondottnál; hogy a mechanizmus valódi válasz, figyelmi ráhangolódás, vagy mindkettő — ez a kérdés máig nyitott.

Az invokáció számos vallási hagyományban dokumentált, konkrét forrásokkal alátámasztva. A *Rig-véda* (kb. i. e. 1500–1200) több száz névvel ellátott istenség-invokációt (*sūkta*) tartalmaz. Az *Orphikus himnuszok* — nyolcvanhét görög hexameteres invokáció istenekhez, nagyjából a 2–3. századból — misztériumkultuszokban használták őket. Az egyiptomi *A napvilágra való kijövetel könyve* (Halottak könyve, kb. i. e. 1550-től) részletes invokációs szövegeket őriz a túlvilági úthoz. A katolikus Szentek Litániájának legrégebbi formái a 7. századból datálhatók; a *Loretói litánia* 1587-ben nyerte el a jóváhagyást. Az iszlám *dhikr*, Allah 99 nevének (*al-Asmāʾ al-Ḥusnā*) ismétlése al-Bukhári hadíszában szerepel (9. század). A Wicca „negyedek hívását” Gerald Gardner kodifikálta az 1950-es években, a Golden Dawn rituális struktúrájára támaszkodva (alapítva 1888-ban); Doreen Valiente a liturgiát a *Witchcraft for Tomorrow* (1978) című könyvében finomította.

Kezdd olyan alakok invokációjával, akikhez valamilyen személyes kötődésed van — egy szent, egy őrzőangyal, egy ős, vagy egy olyan istenség, akinek hagyományát már tanulmányoztad. Először ne improvizálj, hanem használj írott formát: a *Szentek Litániája*, a *Zeuszhoz szóló sztoikus himnusz* (Kleanthész, i. e. 3. század) vagy egy kiadott wicca negyedhívás jó keretet ad. Készítsd elő a munkát: gyertya, csendes tér, néhány perc nyugodt légzés, mielőtt megszólalsz. Ugyanazt az invokációt ismételd egy héten át, mielőtt ítéletet alkotnál a hatásáról — a gyakorlat a következetességet jutalmazza, nem a változatosságot. A nyugati ceremoniális formákhoz Lon Milo DuQuette *The Magick of Aleister Crowley* (2003) című könyve ad áttekinthető, hozzáférhető magyarázatokat; a katolikus formákhoz a *Római misekönyv* és a *Liturgia Horarum* a kanonikus forrás.